​

Általában azokkal éljük meg a legörömtelibb és legjelentésteljesebb kapcsolatokat, akikhez kötődünk – más szóval a hozzánk legközelebb állókkal, családtagokkal és barátokkal. Ám ezek a kapcsolatok intenzív szorongást és érzelmi fájdalmat is jelenthetnek. A kötődés – mint biológiailag vezérelt szükséglet arra, hogy más emberekhez kapcsolódjunk – születésünktől kezdve életünk végéig tart. A kötődésen alapuló kapcsolatok (attachment relationships) kialakítása és fenntartása elengedhetetlen a túlélésünkhöz. Nem élnénk túl, ha nem lenne valaki, aki gondoskodik rólunk és megvéd minket akkor, amikor kicsik vagyunk. Amikor megijedünk, ösztönösen sírással (állati túlélési reakció) kérünk segítséget a környezetünktől. A biztonság és a védelem igénye mellett alapvető emberi szükségletünk az érzelmi kapcsolódás, a testi érintkezés, a társaság, a támogatás és az összetartozás érzése. Nem virágozhatunk (és lehet, hogy nem is élhetünk túl), ha a meghatározó kapcsolataink – családunk és barátaink, azok a személyek, akikhez kötődnénk – nem elégítik ki érzelmi és kapcsolati szükségleteinket.

 

Mindannyiunknak mások a kapcsolati készségei, amelyekkel kialakítjuk és fenntartjuk a kötődésen alapuló kapcsolatainkat. Fontos, hogy beazonosítsuk ezeket a kötődési készségeinket azért, hogy fejleszthessük az érzelmi kapcsolatainkat: szabályozzuk a túlélési reakcióinkat, átalakítsuk a kapcsolati elkerülő viselkedésünket, és feltérképezzük, hogyan tanulhatunk meg kölcsönös kapcsolatban lenni.  

 

 

 

A korai kötődéseink

 

Kapcsolataink időtartamukat, intenzitásukat és jelentésüket illetően eltérőek. Az iskola, a sport, a munka és más társadalmi tevékenységek során szerzett interakciók mentén asszociációkat alakítunk ki. A kötődés (attachment bond) viszont egy különleges kapcsolat, amelyet az erős érzelmek és a tartós kapcsolódás jellemez.

 

Születésünkkor törékenyek vagyunk, így függünk a környezetünktől. Képtelenek vagyunk túlélni más gondoskodása nélkül. Velünk született biológiai késztetésünk van arra, hogy kötődjünk a rólunk gondoskodókhoz. Egészséges körülmények között a gondozóinknak veleszületett késztetésük van arra, hogy kötődjenek hozzánk, és kielégítsék fizikai és érzelmi szükségleteinket. Életünk korai éveiben szükségleteink elsősorban testi jellegűek. Szükségünk van a táplálékra, érintésre, megnyugtatásra és biztonságra. Az az implicit jelentés, amelyet gondozóink az érintésükkel, hangjukkal, tekintetükkel és mozgásukkal közvetítenek felénk, bevezetnek minket az emberi kapcsolatok természetébe. Ha ez a genetikailag vezérelt tánc a csecsemő és a gondozó között harmonikusan működik, akkor a szülő erős vágyat fog érezni, hogy megérintse, tartsa és ringassa babáját, illetve kielégítse a szükségleteit. A baba válaszul hozzá bújik, gügyögni és mosolyogni fog, beépítve azt a tapasztalatot, hogy a világ egy biztonságos, szeretetteli hely. Így mikor kicsik vagyunk, önmagunkat elsődlegesen a testünk (sense of ourselves) – az interakciók során érzett testérzetek és végzett mozdulatok – által érzékeljük.

 

A csecsemő és a szülő kötődő viselkedéséből eredő kölcsönös tánc során a szakadás (misattunement)  és újrakapcsolódás (reconnection) időről időre megtörténik, ez természetes. Ezek a tapasztalatok megerősítik a biztonságos kapcsolat mintájának beépülését. Ez egyfelől segít nekünk a későbbiekben rugalmasan megküzdeni a frusztrációnkkal, csalódásainkkal és fájdalmas érzéseinkkel, másfelől így helyre tudjuk állítani a kapcsolatainkat anélkül, hogy azok tartósan megszakadnának.

 

Ha azonban a gondozóink elhanyagolnak vagy bántalmaznak minket, akkor a természetes ösztönünk, hogy másokat keressünk gondoskodásért, védelemért és érzelmi kapcsolódásért, sérül. Ha azok, akikhez kötődünk, megrémítenek vagy figyelmen kívül hagynak minket, azt tanuljuk meg, hogy nem bízhatunk másokban, így elkerüljük a tőlük való függést, és folyton gyanakodni fogunk a szándékukban. De az is lehet, hogy pont az ellenkezője rögzül bennünk: bár mások is ijesztőek és rémisztőek, csakis ők menthetnek, védhetnek meg minket. A traumatizált kötődés (traumatic attachment) ezen örökségének következtében nagy valószínűséggel szabályozatlanná válunk azokban a kapcsolatokban, amelyekben nem érezzük a támogatás és az öröm lehetőségét. Azáltal, hogy folyamatosan fenyegető helyzetben vagyunk másokkal, elsősorban a hozzánk közelállókkal, sebezhetővé válunk.

 

 

 

Túlélési reakciók és a kötődés

 

A túlélési reakciók funkciója, hogy oltalmazzanak és megvédjenek minket. Amikor viszont szükségtelenül uralnak el minket, akkor veszélyeztethetik a kötődő kapcsolatainkat. Egy példa arra, hogyan: Kriszti ingatag érzelmei megzavarták a kapcsolatát a férjével. Egy visszafogott férfihez ment hozzá, aki többnyire megosztotta a döntéseit a feleségével, amit ő szeretettel és törődéssel viszonzott. Viszont amikor a férje nem értett vele egyet, vagy mást szeretett volna csinálni, akkor Krisztit elragadták a küzdelmes érzelmei, és az örökölt kötődési minta mentén reagált. Először megpróbálta meggyőzni a párját arról, hogy neki van igaza. Amikor ez nem sikerült, akkor pedig dühbe gurult, és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja a férjét. 

 

A tanácsadás során Kriszti rálátott reakcióinak gyökereire. Édesanyja is kapcsolati traumát élt át, ami szabotálta a veleszületett gondoskodó ösztöneit. Kriszti gyermekkori szükségleteire haraggal reagált. Gyerekként Kriszti igyekezett az anyja kedvében járni, hogy csillapítsa anyja kitöréseit, amikor nem tudott uralkodni magán. Így próbálta megóvni biztonságát, és fenntartani a kötődést. Elfojtotta az anyja viselkedésére adott saját dühös reakcióját, mert ösztönösen tudta, hogy az csak olaj lenne a tűzre. Megtanulta gátolni ezeket a válaszreakcióit, amelyek mélyen lappangtak, és később utat törtek maguknak a férjével való konfliktusai során. A tanácsadás során Kriszti megtanulta beazonosítani a düh felbukkanásának első szomatikus jeleit (állkapocsfeszülés), megtanult szünetet tartani, mély lélegzetet venni, ellazítani az állkapcsát, és megvárni, amíg a feszültsége csillapodik, mielőtt a beszélgetést folytatná a férjével. Ily módon Kriszti szomatikus erőforrásokat alkalmaz reakciója szabályozásához és a társas kötelékteremtő rendszerének aktiválásához. 

 

Tehát, ha a kötődésünk sérült, mint Krisztinek, de kötődő kapcsolatainkban tudatossá válunk a túlélési reakcióink első testi jeleinek felismerésére, és megtanuljuk szüneteltetni azokat, majd szomatikus erőforrásokat alkalmazunk helyettük, akkor ezek az adott helyzetben szükségtelen túlélési reakcióink elcsendesülhetnek. A testorientált tanácsadás segíthet megtalálni azokat a gyakorlatokat, amelyek segíthetnek a kapcsolati életedben felbukkanó intenzív érzelmeid szabályozásában. 

 

 

 

Kapcsolati tudás

 

Ahogy láttuk, az, hogy gyerekkorunkban hogyan és milyen mértékben elégítették ki kapcsolati igényeinket, valamint hogyan állították helyre a kapcsolatszakadásokat, kihat a jövőbeni kapcsolatainkra. A korai kötődő kapcsolataink pozitív és negatív interakciói révén tapasztalatot, ezek alapján pedig ismereteket szerzünk arról, hogyan lépjünk kapcsolatba másokkal – milyen hangokat, arckifejezéseket és viselkedést fogadnak el tőlünk, és mire számíthatunk másoktól a kapcsolatainkban. Miután megszereztük ezt a kapcsolati tudást (relational knowing), a hozzánk közelálló emberek legkívánatosabb reakcióját kiváltó hangok, kifejezések és viselkedésminták automatikussá válnak, és gátoljuk a káros vagy nem kívánt reakciókat kiváltókat. Többé nem kell gondolkodnunk azon, hogy hogyan érintkezzünk a hozzánk közelállókkal. Testtartásunk, arckifejezésünk, gesztusaink, de még az érzelmi reakcióink is procedurálisan tanult szokásokká válnak.

Ha a szüleink kedvesen és érzékenyen reagálnak a szorongásunkra, akkor megtanulhatjuk, hogy mindig számíthatunk másokra, amikor szükségünk van segítségre. A velünk született kapcsolatigényünk így erős marad, és idővel, ahogy felnövünk, egyre kifinomultabbá válik. Ha a szüleink megszakítják a tevékenységeiket azért, hogy válaszoljanak a szükségleteinkre, akkor azt tanuljuk meg, hogy számíthatunk másokra és megérdemeljük a figyelmet. Ha a szüleink arra biztatnak minket, hogy bátran próbáljunk ki új dolgokat, a nehéz feladatokban kedvesen biztatnak és őszintén dicsérnek minket, akkor nagy valószínűséggel a jövőben izgatottan és kíváncsian fogunk új dolgokat felfedezni, nyitottan kapcsolódunk másokkal és a világgal. Ha segítenek deaktiválni az ellenállásunkat, amikor az szükségtelen, akkor megtanulhatunk bátorsággal állni a kihívásainkhoz. A szülők a kutyáktól félő gyermeküket egy megbízható kutyus segítségével megtaníthatják arra, hogy milyen jelekből ismerheti fel, hogy az állat barátsággal közelít felé, vagy nem.

 

Ezek a pozitív párbeszédek megtanítanak miket arra, hogy kielégítő és élvezetes kapcsolódásokat várjunk el másoktól, valamint segítik agyunkat úgy fejlődni, hogy képesek legyünk akár egy életen át tartó, egészséges kötődésű kapcsolatokat építeni.

 

 

 

 

Egyetlen szülő sem tökéletes

 

Fontos, hogy megértsük: egyetlen szülő sem tökéletes. Mindannyiunknak lehetnek hiányosságai, vakfoltjai, negatív gyermekkori tapasztalatai, jelenbéli stresszhelyzetei vagy nehezítő életkörülményei. Még ha nem is hanyagoltak el vagy bántottak minket a szüleink, akkor is átélhettünk érzelmi stresszt okozó negatív élményeket számunkra meghatározó személyekkel. Lehet, hogy a szüleink általában jó szülők voltak, de mégsem fordítottak ránk elég figyelmet, vagy nem tudták megadni azt a minőségű figyelmet, amelyre szükségünk lett volna. Lehet, hogy következetlenül vagy kritikusan bántak velünk. Talán azért nem voltak képesek kielégítően foglalkozni velünk, mert egyszerűen nem voltak tisztában a szükségleteinkkel, vagy túlságosan elvonták a figyelmüket különböző stresszhelyzetek (például a munka). Minden szülőre igaz, hogy gyermeke viselkedésének bizonyos aspektusait elfogadja és pozitívan megerősíti, bizonyos aspektusaira pedig negatívan reagál: tagadja, elutasítja, esetleg támadja azokat.

 

Bárhogy is, ha nem volt lehetőségünk tartósan megtapasztalni az optimális kötődés élményét, akkor nagy eséllyel úgy tanultunk meg alkalmazkodni a helyzethez, hogy azokat a kapcsolati mintáinkat kezdtük el maximalizálni, melyek segítségével a lehető legjobb kapcsolatot alakíthattuk ki a szüleinkkel így elkerülhettük az elutasításukat vagy a rosszallásukat. Ha a szüleink kritikusak voltak velünk, akkor megtanulhattuk azt, hogy mindent maximális erőfeszítéssel csináljunk, a legjobb eredményekre törekedjünk, elkerüljük a kudarcokat és hibákat azért, hogy elnyerjük az elismerésüket. Ezek az erőfeszítések a testben szorongást és feszültséget eredményeznek. Ha a szüleink pozitívan reagáltak az eredményeinkre, visszatükrözték a kompetenciánkat, akkor nagy valószínűséggel magas energiaszintű, célorientált viselkedésformát alakítottunk ki annak érdekében, hogy kitűnjünk. Ha a szüleink fenyegetve érezték magukat az eredményeinktől, ezért leszólták vagy megsemmisítették azokat, akkor megtanulhattuk, hogy visszafojtsuk lelkesedésünket és kompetitív törekvéseinket. Ha a szüleink stresszesek voltak, akkor elleplezhettük a saját szükségleteinket azért, hogy megnyugtassuk és segítsük őket. Ha túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy figyeljenek ránk, akkor nagy valószínűséggel önállóak lettünk, és lemondtunk a figyelmükről. 

 

 

A kötődési örökségünk feltérképezése és átalakítása

 

Korai kötődési kapcsolatainkból pozitív és negatív örökségünk is származik. A pozitív kapcsolati tapasztalatainkból tanult ismeretek és procedurális minták a szomatikus erőforrásaink lehetnek, amelyek elmélyült gyakorlásával jobbá tehetjük jelenbéli kapcsolatainkat. A negatív kapcsolati tapasztalataink által rögzült ismereteink és szokásaink feltérképezésével megérthetjük interperszonális nehézségeinket. Az intenzív aktiváló mentálhigiénés és a párkapcsolati tanácsadáson kapcsolatba léphetsz az implicit kapcsolati tudásoddal, és jobban megértheted, hogy a korai kötődési kapcsolataid hogyan formálták meggyőződéseidet, érzelmeidet és a testedet. Megtanulhatod, hogyan aktiválhatod és mélyítheted el a pozitív kapcsolati örökségedet, valamint feltérképezheted és átalakíthatod azokat a kapcsolati szokásaidat, amelyek korlátoznak abban, hogy kielégítő, örömteli és jelentésteljes kapcsolatokat építs.

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/10836568/

 

http://people.uncw.edu/hungerforda/Graduate%20Developmental/PDF/thompson2000.pdf

 

 

Ainsworth, M. D. S., Blehar, M. C., Waters, E., & Wall, S. (1978). Patterns of attachment: A psychological study of the strange situation. Hillsdale, N.J.: Erlbaum.

 

Brazelton, T. (1989). The earliest relationship. Reading, MA: Addison-Wesley.

 

Porges, S. W. (2005). The role of social engagement in attachment and bonding: A phylogenetic perspective. In C. S. Carter et al. (Eds.), Attachment and bonding: A new synthesis. Cambridge, MA: MIT Press.

 

Porges, S.W. (2011).  The Polyvagal Theory: Neurophysiological Foundations of Emotions, Attachment, Communication, and Self-Regulation. New York, NY: Norton.

 

Siegel, D. (1999). The developing mind. New York, NY: Guilford Press.

 

Ogden, P., & Fisher, J. (2015).  Sensorimotor Psychotherapy: Interventions for Trauma and Attachment. New York, NY: W.W. Norton and Co.

 

Tronick, E. Z. (2007). The neurobehavioral and social–emotional development of infants and children. New York, NY: Norton.