Az orientációs válaszreakcióink mentén irányítjuk a figyelmünket a körülöttünk lévő világunkban pillanatról pillanatra. Ha egy külső inger vonzó számunkra (pl. gyönyörű naplemente vagy cuki kiskutya), vagy figyelmet igényel (pl. váratlan zaj vagy síró gyermek), akkor erre a hatásra orientálódunk, és az érzékszervi radarunkkal ráhangolódunk. Tájékozódási reakciónk segít kiválasztani, mire figyeljünk a körülöttünk lévő világban. A tájékozódás lehet tudatos választás vagy önkéntelen reflexiós ösztön. Az önkéntes orientáció során megválasztjuk, hogy mire figyeljünk. Most például a döntésed szerint erre a szövegre és annak szavaira orientálódsz. De ha valaki váratlanul belépne a szobába, ahol olvasol, az önkéntelen reflexed aktiválódna, és azon kapnád magad, hogy a tekinteted erre a személyre összpontosítanád. Az orientáció pillanatról pillanatra változik – lehet, hogy az egyik pillanatban csendesen olvasol, a másikban pedig a környezetedben lévő más ingerekre irányítod a figyelmedet.

 

Minden állatnak, így az embernek is van egy veleszületett „orientációs reflexe”, amelyet újszerű ingerek aktiválnak: új látvány, hang, szag, személy vagy valami, amit váratlanul megérintünk. Amikor ez a reflex stimulálva van, ösztönösen és önkéntelenül az ismeretlen ingerre irányítjuk figyelmünket, és automatikusan felé fordítjuk a szemünket vagy akár az egész fejünket és testünket. Ez a tájékozódási reflex tudatos gondolkodás nélkül lép fel, és az ösztönök veleszületett bölcsességét tükrözi, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy figyeljünk az új ingerekre, hogy megállapíthassuk, azok biztonságosak vagy veszélyesek.

 

 

Egy vállalkozás tulajdonosaként Tibor hosszú órákat dolgozott, és folyamatosan a termelékenység javítására összpontosított. Felesége munkamániával vádolta, és valóban azt tapasztalta, hogy amikor csak szabadideje van, figyelme azonnal a munkahelyi feladatokra irányul, nem pedig a kellemes vagy pihentető tevékenységekre. Amikor Tibor leült vacsorázni a családjával, figyelmen kívül hagyta az ételek ízeit, illatát és megjelenését, valamint a vacsoraasztal beszélgetésének hangjait. Ehelyett figyelme a mobiltelefonjára összpontosult, és a munkával kapcsolatos e-mailekről szóló figyelmeztetésekre vonta a tekintetét. Felesége unszolására Tibor úgy döntött, hogy megpróbál változtatni a orientációs mintáján, és azzal kezdte, hogy egy vasárnap délutánt a családjával töltött, ahelyett, hogy az üzleti pénzügyeivel foglalkozott volna. Egyszer focizás közben, mialatt a fia örömteli fecsegésére összpontosított, hirtelen hangos, ismeretlen zajt hallott a szomszéd házból. Azonnal aktiválódott az ösztönös orientációs reflexe: abbahagyta a játékot, fülét hegyezte, feje éber függőleges helyzetbe állt. A hang irányába fordulva orrlyukai kitágultak, és néhány másodpercig tökéletesen mozdulatlan maradt. Amikor nem hallatszott több hang, figyelme visszatért a játékra. Tibor tájékozódási reflexe beindult, ösztönösen abbahagyta a játékot, és éberebb állapotba váltott, amíg fel nem tudta mérni az új ingert (a hangot), és meg nem tudta állapítani, mit kell tennie.

 

 

Az orientációnkkal tudatosan vagy tudattalanul választjuk ki az egyes pillanatokban elérhető lehetőségek közül azt, hogy mire figyeljünk. Ha nem szándékosan irányítjuk a figyelmünket arra, amerre szeretnénk, akkor gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy automatikusan ismerős irányokba vezetjük azt: afelé, amit várunk, afelé, amit megszoktunk, hogy észrevegyünk, arra, amit megtanítottak észrevenni, vagy afelé, ahová az impulzusaink visznek. Tibor általában a munkájával kapcsolatos dolgokra, például a mobiltelefonjára összpontosított, nem pedig a családjára vagy más, a munkával nem összefüggő dolgokra. Miután egy kritikus apa mellett nőtt fel, aki megbüntette, ha nem teljesít jól az iskolában, már kisfiúként megtanulta, hogy ha nem dolgozik keményen és nem teljesít kitűnően, apja rosszallásának és gúnyának célpontjává válhat. Felnőttként ugyanaz a szorongás, amivel gyermekkorában szenvedett, táplálta a szokását, hogy túlzottan a világgal kapcsolatos jelzések felé orientáljon.

 

 

A traumák, a kötődési élmények és más jelentős élettapasztalatok erőteljesen befolyásolják, hogyan és mire orientálódunk. Figyelmünk automatikusan olyan jelekre irányulhat, amelyek arra utalnak, hogy rossz dolgok történhetnek: azokra a dolgokra, amelyektől anno megtanultunk rettegni; a fenyegetés, veszély vagy személyközi konfliktus bármely lehetséges jelére; vagy az ilyen jelek elkerülésére. A tudatos változtatásban sokat segíthet, ha megérted az orientációs válaszreakció működését, és azt, hogy hogyan összpontosítsd a figyelmedet oda, ahová szeretnéd, ahelyett, hogy automatikusan azt követnéd, amire a múltad megtanított.

 

 

 

Az orientáció fontossága

 

Minden pillanatban kiválasztunk olyan ingereket a környezetünkből (látnivaló, hang, illatok), amelyekre fókuszálhatunk. Ha választottunk, akkor a figyelmünket arra korlátozzuk. Például, Tibor automatikusan figyelmen kívül hagyta a megnyugtató és kellemes dolgokat, és inkább a munkájára összpontosított.

 

A tanuláshoz és az alkalmazkodó viselkedéshez elengedhetetlen, hogy a környezetünkben lévő ingerek között rugalmasan tudjunk szelektálni. Arra törekedjünk, hogy minél többet megtudjunk egy ingerről, hogy aztán eltávolodhassunk a fenyegető vagy kellemetlen emberektől és dolgoktól, és olyanok felé mozdulhassunk, amelyek biztonságosak vagy megfelelnek az igényeinknek. Agyunk automatikusan elvégzi a kezdeti értékelést bármely inger biztonságosságáról vagy veszélyéről, összehasonlítva az aktuális ingert a múltbeli tapasztalatokkal. Például, ha gyerekkorunkban volt egy kutyánk, akit szerettünk, akkor felnőttként az agyunk valószínűleg biztonságosnak fogja értékelni a kutyákat. De, ha egy kutya megharapott minket a múltban, az agy reflexszerűen veszélyesnek ítélheti a kutyákat, hogy megóvjon minket az újbóli harapástól. Tibor agya a kellemes, pihentető ingereket (pl. csendes beszélgetések, a felesége által hazahozott nyaralási brosúra, a mese, amit a fia vele akart olvasni, a függőágy a hátsó udvarban) nem értékelte kifizetődőnek. A kritikus apja mindig az eredményeket várta el tőle, és ragaszkodott hozzá, hogy Tibor inkább legyen eredményes, mintsem hogy jól érezze magát. Még a vasárnapi családi kiránduláson is reflexszerűen olyan dolgokra összpontosított, amelyek javítják vállalkozása termelékenységét (például, versenytársai óriásplakát-reklámjai vagy más éttermek működése).

 

 

Amint orientálódunk, és felmérjük, hogy egy inger káros, előnyös vagy semleges lehet-e, akkor lépéseket teszünk vele kapcsolatban úgy, hogy felé haladunk, elkerüljük vagy figyelmen kívül hagyjuk azt. Ez az idő nagy részében öntudatlan folyamat. Gyakran már azelőtt tájékozódtunk és cselekedtünk, mielőtt észrevennénk, hogy választottunk. Ez az automatikus tájékozódás fontos szerepet játszik abban, hogy átvészeljük a mindennapokat. Folyamatosan hatalmas mennyiségű információval bombáznak bennünket a környezetünkből, túl sok ahhoz, hogy minden pillanatban odafigyeljünk rá. Az érzékszerveinkbe minden pillanatban behatoló információözön könnyen elhatalmasodhat rajtunk, ha nem tudnánk kiszűrni a lényeges vagy lényegtelen információkat. A releváns jelzések kiválasztása és a nem relevánsak kiszűrése alapvető fontosságú viselkedésünk alakításához, sőt, a produktív és kielégítő élet élvezetéhez is. Ha nem tudunk hatékonyan szelektálni, akkor túlterheltnek érezhetjük magunkat, vagy képtelennek arra, hogy koncentráljunk vagy tudatosan összpontosítsuk a figyelmünket. Másrészt, ha túl sok információt szűrünk ki, vagy kényszeresen, esetleg megszokottan összpontosítunk bizonyos típusú jelzésekre, előfordulhat, hogy nem tudunk reagálni a fontos ingerekre.

 

 

Az orientációs szokásainkat úgy alakítottuk ki a múltban, hogy alkalmazkodjunk a környezetünkhöz. Idővel ezek az orientációs válaszmintáink elavulhatnak, és bebörtönözhetnek a múltunkba, korlátozva minket a jelen életünk élvezetben.

 

 

 

Orientáció a negatív tapasztalatok mentén

 

Tiborhoz hasonlóan mindannyian reflexszerűen olyan emberek, dolgok és tevékenységek felé orientálódunk, amelyek akár közvetlenül, akár közvetve emlékeztetnek bennünket a múltbeli tapasztalatainkra, vagy segítenek elkerülni azokat. A múltunk észrevétlenül van hatással ránk.  Az ösztöneink és az automatikus megküzdési stratégiáink arra késztetnek minket, hogy a múlt meghatározó tapasztalatainak elemein tartsuk a szemünket, hogy jobban fel legyünk készülve arra, ha meg kell védenünk magunkat a már ismert sérülésektől vagy stressztől. Íme egy példa: Pál munkateljesítményére negatívan hatottak ki a gyermekkorában tanult reflexív tájékozódási szokásai. Az egyik munkatársa nagyon hasonlított a bébiszitterére, aki bántalmazta őt – túlsúlyos volt, hosszú ősz hajjal, amit kontyban hordott. Pál azon kapta magát, hogy az értekezleteken kényszeresen csak erre a nőre tudott figyelni. Idegesen bámulta őt, és nehezen tudta levenni a tekintetét róla. Képtelen volt a feladataira koncentrálni. Nem maradtak meg benne a megbeszéléseken elhangzottak, meg kellett kérnie az egyik kollégáját, hogy ismételje el neki azokat. Mindaddig képtelen volt ellazulni a megbeszéléseken, amíg a segítőjével beazonosították a múltbéli személy hasonlóságát a kollegával. Ezt követően Pál felismerte, hogy a bántalmazás miatti félelméből adódóan hajlamos olyan nőkre figyelni, akik úgy néznek ki mint a bébiszittere. Tibor azért orientálódott a munkájára, mert az apja kritikájától való múltbéli félelme erre ösztönözte.

 

A negatív gondolataink és félelmeink is alakítják az orientációs szokásainkat. Ösztönösen olyan külső ingerekre összpontosítjuk a figyelmünket, amik igazolják azokat, így kizárva annak lehetőségét, hogy felismerjük, nem valósak. Negatív gyermekkori tapasztalatai mentén Szilvi ösztönösen azt élte meg, hogy nem értékes ember. Felnőttként kényszeresen kereste a jeleit a párja arcán annak, hogy elítéli őt. Kereste, és meg is találta ezeket a jeleket: egy barázdát a homlokán vagy az összeszűkölt szemeit. Ezeket a jeleket úgy értelmezte, hogy a párja nem tartja méltónak őt hozzá, pedig a férfiban ez fel sem merült.

 

A jelenünkhöz alkalmazkodó orientációs válaszreakciók nélkül képtelenek lehetünk a biztonság és az elfogadás valós beazonosítására. Nélkülük fenyegetve vagy elutasítva érezhetjük magunkat olyan emberekkel, akik valójában szeretnek és támogatni szeretnének minket. Hiányukban nem vagyunk képesek valósan felmérni a veszélyt és a kockázatot, és ezért újra és újra fenyegető helyzetekbe kerülhetünk, vagy olyan erős félelmet élhetünk meg,  ami miatt elszigetelődünk a világunktól. De ezen változtathatunk azzal, ha megtanuljuk tudatosan irányítani az figyelmünket és az új fókuszok által nyert pozitív tapasztalatokkal felülírhatjuk a korlátozó orientációs szokásainkat.

 

 

 

Az orientáció tudatos irányítása

 

Amint be tudjuk azonosítani, miért és mire összpontosítjuk figyelmünket, megérthetjük, hogyan befolyásolják az orientációs szokásaink a jól-létünket. Ezt követően megtanulhatunk olyan új fókuszok mentén tájékozódni, amelyekkel egy kielégítőbb, örömtelibb és jelentésteljesebb életet élhetünk. Szilvi megtanulta beazonosítani azt, amikor kényszeresen figyeli párjának bizonyos arckifejezéseit, és ilyenkor megkérdezte tőle, mit érez iránta abban a pillanatban. Azt is gyakorolta, hogy más jelzések felé orientálódjon (például a férfi hangjára, mosolyára, kedves mozdulataira). Bár megvolt a hajlama arra, hogy az ismert negatív ingerekre orientálódjon, mégis arra edzette az elméjét, hogy a párja szeretetét és elfogadását kifejező jelekre összpontosítsa a figyelmét. Rájött, hogy a homlokránc és a szeme összeszűkülése csak azt jelenti, hogy a párja gondolkodik, nem pedig azt, hogy elítéli őt.

 

Timi, akit gyerekkorában megharapott egy kutya, rendkívül éberen figyelte az ebek jelzéseit. Amikor be tudta azonosítani, hogy egy kedves, pórázon sétáló kiskutya indokolatlanul bekapcsolta a félelméből adódó orientációs reflexét, akkor megállt egy pillanatra a kutyus mellett és tudatosította annak biztonságos jelzéseit. Például, az egyik ilyen eset során segített számára annak tudatosítása, hogy a nagyon pici kutyus, a hosszú, fehér göndör szőrével és turcsi orrával egyáltalán nem hasonlított arra, amelyik a múltban megharapta. Miután ezt beazonosította úgy döntött, hogy a figyelmét a kutyáról más ingerre irányítja, a kutya gazdájára és a körülöttük lévő szép tájra. Eleinte ez az orientáció váltás nehezen ment számára, de a gyakorlásnak köszönhetően képes lett szabályozni a múltbéli negatív élményeiből fakadó túlzó orientációs szokásait, és szándékosan más jelekre összpontosítani a figyelmét. Lassan, idővel, már arra is képes volt, hogy amikor meglátott egy kutyát, egyből azokra a vonásaira irányítsa a figyelmét, amik igazolják, hogy más, mint az a kutya, amelyik bántotta, majd ezt követően valami szépet keresett a környezetében, aminek látványában elmerülhet.

 

Felszabadító lehet annak megértése, hogy a múltunkban adaptívan kialakult orientációs szokásaink hogyan szolgáltak minket anno, de most milyen hatással vannak ránk, és hogyan irányíthatjuk át azokat. Amikor Pál ráismert, hogy a munkatársa a bántalmazó bébiszitterére emlékezteti, úgy döntött, hogy a szünetekben beszél vele, és rájött, hogy valójában élvezi a társaságát. Szilvi megkönnyebbült, amiért többé már nem bukkantak fel benne a félelmei a párjával folytatott beszélgetések során. Timi pedig boldog volt, hogy többé nem kell aggódnia a kutyák miatt séta közben. Tibi pedig rájött, hogy a munkahelyi eredményessége nem csorbul attól, ha helyet hagy az örömteli és kellemes dolgoknak is a világában.  

 

Ha úgy döntesz, hogy a jól-léted érdekében átalakítod a tájékozódási szokásaidat, akkor az új válaszreakciók mentén, új tapasztalatokat szerezhetsz, amik új jelentést formálhatnak benned a helyzetről. A múltból visszaköszönő negatív ingerek által kiváltott félelem és az elkerülés helyett a kompetencia, az erő és az elégedettség érzését tapasztalhatod meg. Ahelyett, hogy tudattalanul az elavult orientációs szokásaink vezetnének bennünket, választhatjuk azt is, hogy helyet adunk a kíváncsiságunknak és megismerve a válaszreakcióinkat megtanuljuk irányítani azokat. A cél az, hogy figyelmünk fókuszában olyan ingerek álljanak, amiktől biztonságban vagy jól érezzük magunkat.

​

​

​

​

​

Irodalomjegyzék:

​

Ogden, P., Minton, K., & Pain, C. (2006). Trauma and the body: A sensorimotor approach to psychotherapy. WW Norton & Company.

 

Ouellette, J. A., & Wood, W. (1998). Habit and intention in everyday life: The multiple processes by which past behavior predicts future behavior. Psychological Bulletin, 124(1), 54-74.

 

Wood, W., & Rünger, D. (2016). Psychology of habit. Annual Review of Psychology, 67, 289-314.

 

Bargh, J. A. (1994). The four horsemen of automaticity: Awareness, intention, efficiency, and control in social cognition. In R. S. Wyer Jr. & T. K. Srull (Eds.), Handbook of social cognition (Vol. 1, pp. 1-40). Lawrence Erlbaum Associates.

 

Duhigg, C. (2012). The Power of Habit: Why We Do What We Do in Life and Business. Random House.