A határ (boundary) jelenthet határszabást és határállítást.  A döntéseinkkel minden nap határokat szabunk azzal, hogy bizonyos dolgokra igent mondunk, másokra pedig nemet, bizonyos emberekhez közeledünk, másoktól pedig igyekszünk eltávolodni. A határaink, ha elég jók, segítenek minket abban, hogy megvédjük magunkat, az értékrendünkhöz, szükségleteinkhez, jogainkhoz és vágyainkhoz hű döntéseket hozzunk, miközben fenntartjuk a kapcsolatainkat, és tiszteletben tartjuk mások határait. Határaink megtartása nélkül úgy tűnhet, nincs más lehetőségünk, mint eleget tenni mások követeléseinek, eltűrni az ellenünk irányuló ismétlődő erőszakot, agresszíven határt jelölni másoknak, vagy megszakítani a kapcsolatot. A világunkat és másokat fenyegetőnek, tolakodónak, követelőzőnek vagy megterhelőnek érezhetjük.

 

A testünk jelzéseket ad, hogy milyen közel akarunk lenni valakihez, milyen érzések és meggyőződések vannak bennünk, milyen cselekvést érzünk helyesnek, és milyet nem. Bizonyos testjelzések azt közvetítik felénk, hogy határt kell szabnunk. Ilyen a megfeszülés, a hátradőlés, az elfordulás vagy a késztetés, hogy eltoljuk a másikat. Csecsemőként, még mielőtt beszélni tudtunk volna, a hangunkkal, arckifejezésünkkel, fejünk csóválásával, karjainkkal és lábainkkal jelöltük a határainkat. Később megtanultuk kimondani azt, hogy „nem”, de a testünk a testérzeteinken keresztül még most, felnőttként is ösztönösen jelzi a határainkat .

​

 

 

Fizikai határok

 

Kétféle fizikai határ létezik. Az első típus: mennyire közel – vagy távol – akarunk lenni valakihez. Testünk zsigeri jelzésekkel és izmaink jelzéseivel tudatja velünk a közelség vagy távolság iránti igényünket. A feszülés vagy a remegés a távolság, míg a mélyebb légzés és az ellazultság a közelség igényét jelezhetik. Ha egészséges fizikai határaink vannak, a távolságra vagy közelségre vonatkozó preferenciáinkat elsősorban a testbeszédünkön keresztül – megfeszülünk, grimaszolunk, vagy hátrébb lépünk, ha valaki túl közel van –, valamint szavakkal közvetítjük. Érzékenyek vagyunk mások, a közelségre vagy a távolságra vonatkozó szükségleteit kifejező jelzéseire is.

 

A fizikai határok második típusa az érintésre és megérintésre vonatkozik: arra az esetre, amikor két vagy több ember elég közel van ahhoz, hogy fizikai érintkezésbe kerüljön. A testérzéseinken, impulzusainkon, gondolatainkon és érzelmeinken keresztül történő, gyakran tudattalan belső kommunikáció alapján határozzuk meg, hogy mikor és hogyan szeretnénk, ha megérintenének bennünket. Az érintési határokat testhelyzetünk megváltoztatásával – elhajolással, elfordulással, elsétálással, akár ellökéssel –, illetve szóbeli kéréssel vagy követelésekkel közvetítjük. Kiváltképp olyan helyzetekben, amikor a fizikai jelzéseinket nem tartják tiszteletben. Egészséges határaink segítenek megvédeni magunkat a nem kívánt érintésektől; nemet mondunk, amit testünkkel, az elmozdulással vagy eltolással kommunikálunk. Ugyanezen határaink segítenek érzeteinkkel felmérni mások érintési határait, és tiszteletben tartani azokat. 

​

 

 

Belső határok

 

A belső határok olyan belső folyamatokhoz kapcsolódnak, mint a gondolatok és az érzések. A belső határaink lehetővé teszik, hogy befogadjuk a minket tápláló vagy oktató információkat, és kizárjuk a jól-létünket veszélyeztető kellemetlen vagy káros hatásokat. Az egészséges belső határok által különbséget tudunk tenni a saját és mások véleménye, gondolatai és érzései között, így nemet tudunk mondani, ha mások ránk akarják vetíteni vagy kényszeríteni az övékét. Képesek vagyunk nyitottak lenni mások nézőpontjára, de mi döntünk, és a saját érzéseink mentén cselekszünk. A belső határaink megerősítenek, és érvényesítik a saját véleményünket, meggyőződésünket, valamint az érzéseinkhez való jogunkat, még akkor is, ha ezek eltérnek másokétól. Ezek a határok, ha elég jók, akkor megálljt parancsolnak számunkra, amikor meg akarunk győzni másokat arról, hogyan gondolkodjanak vagy érezzenek. El tudjuk fogadni, ha mások másképp gondolkodnak, vélekednek vagy éreznek, és így is tudunk velük kapcsolódni. 

 

Ha a belső határaink erősek és rugalmasak, akkor nem hibáztatunk másokat az érzéseink miatt, és képesek vagyunk úgy együttérezni, hogy nem vállalunk felelősséget mások gondolataiért és érzéseiért. A különbözőséget nem fenyegetően éljük meg , sőt, talán még élvezzük is a társaságát azoknak, akik más véleményen vannak. Például, el tudjuk fogadni, ha egy barátunk nem ért egyet velünk, anélkül, hogy megakarnánk győzni vagy feladnánk a saját érveinket. Úgy is közel tudjuk érezni magunkhoz szeretteinket, hogy nem azt szeretik, amit mi, nem úgy látnak dolgokat, mint mi, nem lázadnak az ellen, ami ellen mi igen, és nem pont úgy éreznek valamivel kapcsolatban, mint mi. 

 

 

 

Az egészséges határok

 

Az egészséges határok rugalmasak – vagyis nem túl merevek vagy túl lazák – -és flexibilisek – vagyis képesek formálódni, átalakulni –, tehát pillanatról pillanatra, a szükségleteink és preferenciáink szerint változnak. Különböző helyzetekben, különböző emberekkel másak. Például, a barátainkkal lazábbak a határaink, mint a távolabbi ismerőseinkkel, hisz hozzájuk közelebb akarunk lenni érzelmileg és testileg. Ha fáradtak vagy stresszesek vagyunk, akkor keményebbek lehetnek a határaink, ha nyugodtak és lazák, akkor pedig nyitottabbak. Az egészséges határainkkal úgy tudjuk pillanatról pillanatra meghozni a döntéseinket, hogy hűek maradunk önmagunkhoz, és képesek vagyunk intuitív módon megkülönböztetni, mi a „miénk”, és mi nem az. Például, ha úgy érezzük, egy negatív visszajelzés nem teljes mértékben igaz, akkor tudatosíthatjuk, hogy bizonyos elemei, ránk vonatkoznak, bizonyos elemei pedig a közlő nézeteit tükrözik, és nem alkalmazhatóak. Ez azonban többnyire nem tudatos folyamat. Automatikusan, pillanatról pillanatra alkalmazkodunk, és intuitívan döntünk a szükségleteinkről és preferenciáinkról. Testérzeteink, az izomfeszülések és a mozgási impulzusaink megmondják, hogy éppen túl sokat, túl keveset vagy pont eleget engedünk-e be, és így dönthetünk határaink korrigálásáról.

​

 

 

Hogyan fejlődnek a határaink

 

A családi dinamikák kontextusában ismerkedünk meg a határokkal. Ha a szüleink tiszteletben tartják a határainkat és sajátjukat, akkor nagy valószínűséggel elég jó határokat alakítunk ki. A kapcsolati traumák elszenvedése azonban, a határaink megsértését is jelenti. A nemkívánatos fizikai és szexuális érintkezés mind a fizikai, mind a belső határainkat lerombolja, ennek hatására pedig azt élhetjük meg, hogy nincs jogunk a határainkhoz. Előfordulhat, hogy az egészséges belső határok nem alakulnak ki, mert a túlélés és az alkalmazkodás érdekében megtanuljuk, hogy az önmagunkról való gondoskodás rovására azt tegyük, amit mások akarnak.

 

Számos különböző dinamika akadályozhatja az egészséges határfejlődést. Például az, ha a gondozóink ragaszkodtak ahhoz, hogy meghatározzák, mi a legjobb számunkra anélkül, hogy validálták volna a valódi szükségleteinket és preferenciáinkat. Vagy ha arra kényszerítettek minket, hogy úgy gondolkodjunk és érezzünk, ahogy számukra a legjobb, ezért feláldoztuk a határainkat. A szülők, amikor határt jelöltünk, azzal vádolhattak minket, hogy nem szeretjük őket, vagy azt az üzenetet közvetítették, hogy tartozunk nekik a jóért, amit értünk tettek – ezzel megsértve a határainkat –, esetleg azzal fenyegetőztek, hogy ha nem engedelmeskedünk nekik, megvonják a szeretetüket és törődésüket. Ha a szüleink rendkívüli felelősségtudatot neveltek belénk, akkor megtanultuk a felelősség nevében felülmúlni (átlépni) a saját határainkat. 

 

A gyerekeknek gyakran választaniuk kell a szüleikkel való békés kapcsolat és a saját határaik tisztelete között. A korai tapasztalataink alapján ösztönösen internalizáljuk azokat az okokat, amelyek miatt érdemes vagy nem szabad határokat szabnunk. Amikor a szüleink tiszteletben tartják a határainkat, és megtanítanak minket a saját határaink tiszteletben tartására, akkor megtanuljuk, hogy minden embernek joga van a határaihoz. De amikor azok, akikhez kötődünk, figyelmen kívül hagyják a határainkat, beépíthetjük azt a meggyőződést, hogy azt kell tennünk, amit mások akarnak. Lehet, hogy nem merünk kockáztatni, mert félünk, hogy elveszítjük a fontos kapcsolatokat, vagy mert félünk a negatív reakcióktól: hogy elutasítanak, megbüntetnek minket, hogy feldühítjük, elszomorítjuk a másikat azzal, ha határokat állítunk. Ha a szülők irányítónak, önzőnek tartanak minket a határállítási kísérleteink miatt, akkor ez be is épül, és felnőttként is egoistának vélhetjük magunkat, ha a határainkat próbálgatjuk; bűntudatot érezhetünk, vagy azt élhetjük meg, hogy nincs jogunk hozzá.

 

Könnyebbnek tűnhet ismételni ezeket a korai években kialakult határszabási szokásainkat – hallgatás, engedelmesség, visszahúzódás, indokolatlanul agresszív határállítás –, mint egészséges határt szabni. Fontos, hogy tudatosítsuk: ezek az egészségtelen szokások akkor a túlélésünket szolgálták, de hosszú távon nagy árat fizethetünk, ha nem szabunk elég jó határokat. Például, megengedhetjük magunknak, hogy érzelmileg vagy fizikailag bántalmazzanak minket, manipuláljanak, vagy más módon bántóan viselkedjenek velünk. Az egészséges határok hiányában nem tud megszületni bennünk a bizonyosság érzése, hogy igent vagy nemet mondjunk. Ekkor azt élhetjük meg, hogy kihasználnak vagy kényszerítenek minket, pedig a másiknak ez nem is áll szándékában, sőt, tiszteletben tartaná a határainkat, ha felállítanánk azokat.

​

 

 

A nonverbális határok kialakítása

 

A legtöbb megközelítés kommunikációs technikákkal tanítja az egészséges határok kijelölését. Ám a nonverbális testi jelzéseink (gesztusok, testtartás, arckifejezés) már jóval a szavak előtt közvetítik a határainkat. Ha olyan környezetben nőttünk fel, ahol tiszteletben tartották a határainkat, akkor természetesen, gondolkodás nélkül közvetítjük azokat a környezetünk felé. Ha ezt nem tanultuk meg, akkor hiába jelölünk határt verbálisan, a testünk nagy valószínűséggel nem lesz összhangban a szavainkkal; lehet, hogy nemet mondunk, de a testünk valami mást fog üzenni.

 

A szomatikus határérzék kialakításához meg kell tanulnunk a testünk jeleire hangolódni, és preferenciáinkat testünkkel és szavainkkal egyértelműen kifejezni. Ha testünk helyzete és mozgása összhangban van szavainkkal, akkor képesek vagyunk határozott, világos üzenetet küldeni. Figyelmes gyakorlással megtanulhatjuk beazonosítani a testünk reakcióit, hogy jobban megértsük igényeinket és preferenciáinkat, és világosan kommunikáljuk a határainkat.

Az aktiváló tanácsadáson megtanulhatod beazonosítani a tested azon jelzéseit, amelyek a határok felállításának szükségességére mutatnak, és feltárhatod, hogyan állíthatod fel ezeket fizikai mozgással, testbeszéddel, hangtónussal, szemkontaktussal (vagy annak hiányával), illetve egyéb technikákkal. 

​

​

​

​

Irodalomjegyzék:

​

Levine, P., & Frederick, A. (1997). Waking the tiger: Healing trauma. Berkeley, CA: North Atlantic Books.

 

Macnaughton, I. (2004). Body, breath, and contsciousness: A somatics anthology. Berkeley CA. North Atlantic Books.

 

Ogden, P., Minton, K., & Pain, C. (2006). Trauma and the body: A sensorimotor approach to psychotherapy. New York, NY: Norton.

 

Rosenberg, J., Rand, M., & Asay, D. (1986). Body, self, and soul: Sustaining integration. Atlanta GA: Humanics Limited.

 

Rosenberg, J., Rand, M., & Asay, D. (1986). Body, self, and soul: Sustaining integration. Atlanta GA: Humanics Limited.

 

Scaer, R. C. (2012). 8 keys to brain body balance (8 keys to mental health). New York, NY: Norton.