A nők, akik mindent kibírnak – látszólag 

A modern társadalomban az „erős nő” eszménye gyakran egy dicsőített szerepminta. Az a nő, aki mindent kibír, aki soha nem kér segítséget, aki egyszerre teljesít a munkahelyén, gondoskodik a családjáról, és közben elvárják tőle, hogy megőrizze önállóságát és érzelmi stabilitását. Ez az identitás azonban sok esetben nem tudatos választás, hanem egy mélyen rögzült túlélési mechanizmus, amely transzgenerációs mintázatokból, társadalmi elvárásokból és belső hiedelmekből épül fel. 

A női szerepek történelmi alakulása és a társadalmi normák folyamatosan új kihívásokat teremtettek: a háborúk túlélésétől kezdve a munkaerőpiacon való érvényesülésen át a családi felelősségek vállalásáig. A nők generációkon át azt tanulták, hogy az alkalmazkodás, a gondoskodás és a folyamatos teljesítmény jelenti az elfogadottság és a szerethetőség kulcsát. Az „erős nő” tehát sok esetben nem valódi belső erőből fakad, hanem egy rögzült alkalmazkodási stratégia, amelynek célja a biztonság megteremtése egy olyan világban, ahol a túléléshez elengedhetetlen volt a határok elmosása és az önfeláldozás. 

E tanulmánycikk célja, hogy mélyrehatóan feltárja az „erős nő” identitásának pszichológiai, szomatikus és társadalmi rétegeit. Megvizsgálja, hogyan öröklődnek a női szerepek, milyen testi és idegrendszeri hatásai vannak a túlélési mechanizmusoknak, és hogyan alakul ki a kiégés és a szerepkényszer dinamikája. A trauma, a testorientált terápiás megközelítések és a pszichoszomatikus kutatások segítségével megérthetjük, hogy ezek a mintázatok hogyan alakulnak ki, és hogyan lehet őket tudatosan feloldani. 

Az „erős nő” identitásának újraértelmezése nem az erő elutasítását jelenti, hanem annak tudatos átalakítását. Az igazi erő nem abban rejlik, hogy valaki mennyit bír el, hanem abban, hogy képes felismerni saját határait, és megtanulja újraértelmezni a biztonság és az önazonosság fogalmát. 

A túlélési mechanizmusok mélyen gyökereznek az egyén idegrendszeri és pszichológiai működésében. Az „erős nő” szerep gyakran nem tudatos választás, hanem egy korai gyermekkorban rögzült alkalmazkodási stratégia, amely a trauma és a kötődési mintázatok következménye. A transzgenerációs hatások, a parentifikáció (amikor a gyermek érzelmileg vagy fizikailag a szülő szerepébe kényszerül) és a feltételes szeretet megtapasztalása mind olyan belső működési rendszert alakítanak ki, amelyben az állandó készenlét és önfeláldozás a biztonság fenntartásának alapfeltételeivé válnak. 

​

A traumaelméletek és a testorientált megközelítések szerint a test és az elme nem különálló entitások, hanem egy kölcsönösen ható rendszer részei. A korai érzelmi vagy fizikai trauma következményeként az idegrendszer olyan túlélési stratégiákat alakít ki, amelyek hosszú távon is rögzülhetnek. Ezek a mechanizmusok később szerepkényszerré alakulnak, amelyben az egyén saját határait figyelmen kívül hagyva folyamatos gondoskodásra és túlzott teljesítményre törekszik. 

​

1.1 A fight-fawn-freeze túlélési minta 

​

A klasszikus stresszválaszokat (fight-flight, azaz harcolj vagy menekülj) kiegészítve az újabb traumaelméletek hangsúlyozzák a „fawn” (megfelelés, túladaptáció) és „freeze” (bénultság) válaszok jelentőségét (Walker, 2013; Porges, 2018; Ogden, 2021). Az „erős nő” szerep gyakran e mechanizmusok kombinációjaként jelenik meg, amelyeket az egyén öntudatlanul alkalmaz a belső biztonság fenntartása érdekében. 

​

• Fawn (megfelelés): Az egyén folyamatosan mások igényeit helyezi előtérbe, saját szükségleteit pedig háttérbe szorítja. Ez különösen gyakori azoknál, akik gyermekként a szeretetet és elfogadást kizárólag akkor tapasztalták meg, ha alkalmazkodtak mások elvárásaihoz. 

• Fight (harc): Az önérvényesítés túlkompenzált formája, amely perfekcionizmusban, kontrolligényben és folyamatos bizonyítási kényszerben nyilvánul meg. Az egyén úgy érezheti, hogy csak akkor érdemli meg a szeretetet és elismerést, ha kivételes teljesítményt nyújt. 

• Freeze (bénulás): A krónikus stressz hatására kialakuló érzelmi kiüresedés, döntésképtelenség és energiahiány. Az érintettek gyakran érzik úgy, hogy nem képesek változtatni helyzetükön, ezért passzivitásba burkolóznak, még akkor is, ha testi és mentális kimerültségük egyre súlyosabbá válik. 

​

Ezek a túlélési mintázatok az idegrendszer folyamatos túlterheléséhez vezetnek. Kutatások szerint a krónikus stressz által fenntartott magas kortizolszint gyengíti az immunrendszert, megzavarja az anyagcsere-folyamatokat és fokozza a depressziós tüneteket (McEwen, 2017; Yehuda et al., 2020). Az érintettek gyakran alvászavarokkal, emésztési problémákkal és autoimmun tünetekkel küzdenek, miközben továbbra is igyekeznek megfelelni a külső elvárásoknak. 

​

​

1.2 A szerepkényszer és a testreakciók összefüggése 

​

A test nem csupán passzív elszenvedője ezeknek a folyamatoknak, hanem aktívan reagál rájuk. A túlzott alkalmazkodás és a folyamatos teljesítménykényszer krónikus izomfeszültséghez, sekélyes légzéshez és az autonóm idegrendszer diszregulációjához vezet. Ez azt jelenti, hogy a szimpatikus idegrendszeri válasz (harcolj vagy menekülj) tartós aktivációja stresszhormonok túltermelését eredményezi, míg a paraszimpatikus idegrendszer alulműködése miatt az egyén képtelen regenerálódni és pihenni. 

A testorientált terápiák segíthetnek az autonóm idegrendszer szabályozásában és a túlélési minták feloldásában (Levine, 2010; van der Kolk, 2014). Ezek a megközelítések nem csupán a tünetek enyhítésére törekszenek, hanem az idegrendszeri mintázatok mélyebb szintű átalakítására is. 

​

A trauma és a szerepkényszer összefüggéseinek megértése kulcsfontosságú annak felismerésében, hogy az „erős nő” identitása sok esetben nem valódi belső erőből fakad, hanem egy rögzült túlélési stratégia eredménye. A következő fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogyan rögzülnek ezek a mintázatok a testben, és milyen lehetőségek vannak az önazonosabb működés felé való elmozdulásra. 

​

​

A test nem felejt. Az élettapasztalatok, különösen a trauma, mélyen beépülnek az idegrendszeri és testi működésbe. Az autonóm idegrendszer – amely az érzelmi és testi szabályozás kulcseleme – folyamatosan érzékeli és értelmezi a környezet ingereit. Ha valaki hosszú ideig stressznek vagy érzelmi terhelésnek van kitéve, a szervezete megtanulja, hogy állandó készenléti állapotban működjön. 

​

Ez a folyamatos készenlét nemcsak pszichológiai, hanem fiziológiai változásokat is eredményez. Az állandó aktiváció krónikus feszültséget, kimerültséget és pszichoszomatikus tüneteket idézhet elő. Az érintettek gyakran érzik úgy, hogy testük „ellenük dolgozik” – például krónikus fájdalmak, emésztési problémák vagy autoimmun reakciók formájában. 

​

2.1 Az autonóm idegrendszer és a trauma kapcsolata 

​

Az autonóm idegrendszer két fő ágból áll: 

​

• A szimpatikus idegrendszer aktiválja a „harcolj vagy menekülj” (fight-flight) reakciót, amely a stresszre adott gyors válaszokért felelős. 

• A paraszimpatikus idegrendszer a regenerációért, pihenésért és a szervezet egyensúlyának helyreállításáért felel. 

​

Egészséges működés esetén e két rendszer egyensúlyban tartja a szervezetet, biztosítva a rugalmas alkalmazkodást. Traumatikus élmények hatására azonban ez az egyensúly tartósan megbomolhat, ami a következő állapotokhoz vezethet: 

​

• Szimpatikus dominancia: A test folyamatos készenléti állapotban marad, ami krónikus stresszt, magas kortizolszintet és túlzott izomfeszültséget eredményez. 

​

• Paraszimpatikus diszfunkció: Az idegrendszer túlfeszített állapotból hirtelen összeomolhat, ami tehetetlenséget, motivációvesztést és érzelmi kiüresedést eredményezhet. 

​

A trauma hatása tehát nem csupán pszichológiai élmény, hanem egy jelenben is aktív testi-érzelmi lenyomat, amely hosszú távon befolyásolja az egyén működését. 

​

2.2 Epigenetikai és neurobiológiai hatások: a trauma tartós nyomai 

​

A trauma nemcsak pszichológiai és testi élmény, hanem mély biológiai nyomokat is hagy az idegrendszerben és a sejtek szintjén. A kutatások szerint a krónikus stressz epigenetikai változásokat idézhet elő, amelyek módosítják a kortizolreceptorok érzékenységét, ezáltal befolyásolva a szervezet stresszkezelési képességét (Yehuda et al., 2020). 

​

A trauma biológiai hatásai közé tartozik: 

​

• Kortizol-diszreguláció: A trauma módosíthatja a stresszválaszért felelős HPA-tengely működését, ami túlzott vagy elégtelen kortizolszintet eredményezhet. Ez szorongáshoz, kimerültséghez és testi betegségekhez vezethet. 

​

• Hippokampusz zsugorodása és az amigdala hiperaktivitása: A stressz és a trauma csökkentheti a hippokampusz méretét (amely a memória és érzelmi szabályozás központja), miközben fokozhatja az amigdala (félelemközpont) működését, ami állandó fenyegetettségérzetet okozhat (Bremner, 2006). 

​

A kutatások azt is kimutatták, hogy a trauma generációkon át öröklődhet. Például Holokauszt-túlélők gyermekeinél kimutatták, hogy kortizolszintjük eltér a kontrollcsoportétól, ami arra utal, hogy a stresszre való érzékenység genetikai szabályozás útján is továbbadható (Yehuda & Lehrner, 2018). 

​

2.3 Mit jelent ez az „erős nők” szempontjából? 

Az „erős nő” szerep gyakran nem tudatos döntés, hanem egy mélyen beépült testi és idegrendszeri alkalmazkodási minta, amely generációkon át öröklődhet. 

​

• A túlélési mechanizmus nem választás kérdése: Azok a nők, akik folyamatosan küzdöttek az elismerésért, gyakran olyan családi mintázatokat követnek, amelyekben a gondoskodás és a teljesítmény volt az egyetlen értékmérő. 

​

• A krónikus készenlét kimeríti a szervezetet: Az „erős nők” gyakran úgy érzik, hogy pihenni veszélyes, mert a testük számára az inaktivitás fenyegetést jelent. Ez krónikus stresszt, kiégést és pszichoszomatikus betegségeket okozhat. 

​

• A „mindent kibírok” mentalitás nem fenntartható: Az igazi erő nem a végtelen teljesítményben, hanem az önszabályozás képességében rejlik. Az „erős nő” nem attól válik erőssé, hogy mindent kibír, hanem attól, hogy megtanulja, mikor kell lelassítani, határokat húzni és regenerálódni.

​​

​

2.4 Hogyan lehet kimozdulni a túlélési működésből? 

​

A túlélési mechanizmusok nem véglegesek – az idegrendszer újrahuzalozható. A következő technikák segíthetnek: 

​

• Testorientált terápiák segítenek az idegrendszeri minták újraszabályozásában. 

• Pihenés és regeneráció, mint napi szükséglet – nem luxus, hanem az egészséges működés alapja. 

• Kapcsolati minták átírása – a segítségkérés nem gyengeség, hanem az érzelmi rugalmasság része. 

​

A transzgenerációs és neurobiológiai mintázatok megértése azt mutatja, hogy az „erős nő” szerepe nem a valódi belső erő, hanem egy rögzült túlélési stratégia. Az igazi erő nem az, hogy „mindent kibírunk”, hanem hogy képesek vagyunk felismerni saját határainkat, és regenerálódni, amikor szükséges. 

A társadalmi normák és elvárások jelentős szerepet játszanak abban, hogy az „erős nő” identitása mennyire mélyen rögzül az egyén pszichéjében. A kulturális narratívák, a családi mintázatok és a közösségi elismerés mind fenntartják azt a szerepkényszert, amelyben a női érték az állandó teljesítményben, gondoskodásban és önfeláldozásban mérhető. Ez a mechanizmus gyakran öntudatlanul zajlik, miközben egy strukturális egyenlőtlenséget is fenntart. 

​

​

3.1 Az „erős nő” kulturális mítosza  

​

A női szerepekkel kapcsolatos társadalmi elvárások hosszú történeti és kulturális gyökerekkel rendelkeznek. Az olyan fogalmak, mint a „mindennel megbirkózó anya”, a „gondoskodó feleség” vagy a „keményen dolgozó, független nő”, mélyen beágyazódtak a kollektív tudatba. Ezek a narratívák különböző társadalmi kontextusokban eltérő formát öltenek, de egy közös vonásuk van: a női érték mércéje legtöbbször mások szolgálatában és a személyes áldozathozatalban jelenik meg. 

​

Például: 

​

• A japán „Ganbaru” kultúra a kitartás és áldozathozatal eszményét hangsúlyozza, különösen erős nyomást helyezve a nőkre, hogy családi és munkahelyi kötelezettségeiket egyaránt maximálisan teljesítsék (Borovoy, 2005). 

• A latin-amerikai „Marianismo” eszme a női önfeláldozást és gondoskodást emeli erkölcsi normává (Stevens, 1973). 

• A nyugati neoliberalizmus a „mindent elérhetsz, ha keményen dolgozol” elvet erősíti, amely gyakran figyelmen kívül hagyja a strukturális akadályokat és társadalmi egyenlőtlenségeket (Gill & Orgad, 2018). 

​

Ezek a kulturális modellek megerősítik azt a narratívát, hogy a női érték az alkalmazkodásban és a terhek viselésében rejlik. Emiatt a pihenés vagy az önmagukról való gondoskodás másodlagossá válik, vagy akár bűntudatot kelt. 

​

3.2 A társadalmi jutalmazás és megerősítés mechanizmusa 

​

A társadalom nem csupán passzívan elvárja ezt a szerepet, hanem aktívan jutalmazza is. Azok a nők, akik megfelelnek a gondoskodó, önfeláldozó ideálnak, elismerést kapnak, miközben azok, akik határt húznak vagy nemet mondanak, gyakran kritikával, bűntudatkeltéssel és társadalmi elutasítással szembesülnek. 

​

A munkahelyi és családi elvárások kettős terhe az alábbi módon jelenik meg:

​

Munkahely 

„Légy sikeres, dolgozz keményen!” 

„Légy ambiciózus és versenyképes!” 

„Fejlődj, képezd magad folyamatosan!” 

​

Család 

„Légy gondoskodó és elérhető anya!” 

„Légy érzelmileg támogató és odaadó!” 

„Gondoskodj a család minden tagjáról!” 

​

​

Ezeket az elvárásokat tovább erősítik: 

​

A neoliberalizmus önmegvalósítási diskurzusa: „Bármit elérhetsz, ha elég keményen dolgozol!” – Ez a gondolat azt sugallja, hogy a siker kizárólag egyéni erőfeszítés kérdése, miközben figyelmen kívül hagyja a strukturális akadályokat. 

​

A feminizmus torzult értelmezése: „Az igazi nő erős és független – mindent bírnia kell.” – Ez az üzenet paradox módon gyakran rögzíti a túlterheltséget és az önfeláldozást. 

​

A közösségi média idealizált multitasking női mintái: Az online térben az „influencer anyák” és „karrierista női ikonok” irreális elvárásokat közvetítenek a női szerepekről (Abidin, 2020). 

​

Ezek a társadalmi üzenetek gyakran rejtett mechanizmusokként működnek, amelyek folyamatos teljesítménykényszerben tartják az érintetteket. 

​

3.3 Kettős nyomás és kiégés 

​

A kettős nyomás (double burden) elmélete szerint a nők egyszerre próbálnak megfelelni a munkahelyi és a családi követelményeknek, ami hosszú távon krónikus túlterheltséghez vezet (Hochschild, 1989). 

​

A kiégés nőknél gyakran az alábbi tünetekben nyilvánul meg: 

Érzelmi kimerültség – állandó túlterheltség érzése 

Pszichoszomatikus tünetek – fejfájás, izomfeszültség, alvászavarok 

Önértékelési problémák – bűntudat, ha nem felel meg az elvárásoknak 

​

Míg a férfiaknál a kiégés gyakran deperszonalizációval és teljesítménycsökkenéssel jár együtt, addig a nőknél fokozott gondoskodás és megfelelési kényszer formájában jelentkezhet (Purvanova & Muros, 2019). 

​

A szerepkényszer társadalmi dinamikája 

​

Az „erős nő” identitása nem csupán egyéni döntések eredménye, hanem a kulturális normák és társadalmi megerősítés rendszerszintű következménye. A gondoskodás és önfeláldozás jutalmazása hosszú távon megerősíti azt a mechanizmust, amelyben a nők saját határaik figyelmen kívül hagyására kényszerülnek. 

A következő fejezetben a transzgenerációs hatásokra és anyai mintákra fókuszálunk, amelyek tovább mélyítik és átörökítik ezt a szerepkényszert, hozzájárulva a női identitás történelmi és pszichológiai rögzüléséhez.

​

​

A 21. század női szerepeit nem csupán kulturális és társadalmi normák formálják, hanem egy olyan globális átalakulási folyamat is, amelyet egyre összetettebb válságok – metakrízisek – határoznak meg. A klímaválság, gazdasági egyenlőtlenségek, politikai instabilitás és a digitalizáció átalakítják azokat a társadalmi kereteket, amelyek között a nők működni próbálnak. Az „erős nő” eszménye egyre nagyobb terheket ró a nőkre, miközben az erőforrások csökkenése és az új kihívások még inkább kiszolgáltatottá teszik őket. 

​

4.1 A női szerepek átalakulása:  

​

A történelem során a női szerepek folyamatosan változtak, de a modern társadalmakban egyszerre van jelen a hagyományos gondoskodói szerepkényszer és az új, teljesítményorientált elvárás. 

​

A múlt: 

A premodern társadalmakban a női szerep leginkább a családi és közösségi gondoskodásra épült. Az ipari forradalom után megjelent a női munkaerőpiaci részvétel, de a gondoskodás továbbra is főként női feladat maradt. A 20. századi feminizmus hatására a nők több jogot és lehetőséget kaptak, ugyanakkor a családi és munkahelyi elvárások összeadódása egy új típusú terhelést hozott létre. 

A jelen: 

​

Multitasking és „kettős műszak” – A nőknek gyakran egyszerre kell megfelelniük a munkahelyi és családi elvárásoknak, miközben saját fejlődésükre is időt kellene szánniuk (Hochschild, 1989). 

​

Karrier vagy család dilemma? – Míg a társadalom elvárja a nők gazdasági függetlenségét, a családi szerepek nem csökkentek arányosan. Ez folyamatos identitás- és szerepkonfliktust eredményez. 

​

Digitalizáció és az online jelenlét nyomása – A közösségi média fokozza az elérhetőség kényszerét, és az „önmegvalósítás” új dimenzióját hozza létre, amely egyszerre lehet felszabadító és kimerítő. 

A jövő: 

​

Robotizáció és munkaerőpiaci átalakulás – A digitalizáció elméletileg több egyenlőséget hozhatna, de a gazdasági instabilitás és az automatizáció következtében a hagyományosan női szakmák egyre alulfizetettebbé és kiszolgáltatottabbá válnak. 

Posztfeminizmus és új egyenlőtlenségek – A modern feminizmus nem minden esetben hoz valódi egyenlőséget. Sok nő úgy érzi, hogy bár formálisan több lehetősége van, a strukturális támogatás továbbra is hiányzik. 

​

​

4.2 Metakrízisek és a nők kiszolgáltatottsága 

​

A világot érintő metakrízisek olyan összetett és egymással összefonódó globális válságok, amelyek nem csupán gazdasági és környezeti hatásokkal járnak, hanem mélyen befolyásolják a társadalmi szerepeket és identitásokat is. 

​

Klímaválság és a gondoskodási krízis: 

A klímaváltozás aránytalanul nagy terhet ró a nőkre, különösen a fejlődő országokban. A természeti erőforrások csökkenése miatt a gondoskodási munka/ care work (pl. vízhez, élelemhez való hozzáférés biztosítása, beteg családtagok ápolása) még nagyobb kihívássá válik. 

​

Még a fejlett társadalmakban is a klímakatasztrófák hatására a nők gyakrabban vállalnak gondoskodói szerepeket a közösségeikben, miközben a férfiak gazdasági alkalmazkodásra fókuszálnak (Wenham et al., 2020). 

​

Gazdasági egyenlőtlenségek és a „pink tax”: 

A gazdasági válságok során a nők munkahelyi kiszolgáltatottsága fokozódik, mivel jellemzően alacsonyabb fizetésű és kevésbé stabil állásokban dolgoznak. Emellett a „pink tax” jelenség – vagyis a női termékek és szolgáltatások indokolatlan túlárazása – tovább erősíti a pénzügyi hátrányokat. 

​

Egészségügyi krízisek és a női terhek növekedése: 

A járványok és egészségügyi válságok idején a gondoskodási munka – akár szakmai, akár családi szinten – aránytalanul a nőkre hárul. A COVID-19 világjárvány is megmutatta, hogy a nők nemcsak a frontvonalban dolgoztak az egészségügyi szektorban, hanem az otthoni gondoskodás felelőssége is fokozódott (Madgavkar et al., 2020). 

Politikai instabilitás és a női jogok visszaszorulása: 

A világ számos pontján tapasztalható politikai visszarendeződés hatására a női jogok és önrendelkezési lehetőségek újra veszélybe kerülnek. A reproduktív jogok korlátozása, az oktatáshoz való hozzáférés akadályozása és a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek fokozódása azt jelzi, hogy a nők egyre inkább kiszolgáltatottak a társadalmi és politikai változásoknak. 

​

​

4.3 Hogyan transzformálódhat a női erő? 

​

A metakrízisek és társadalmi változások ellenére a női szerepek nemcsak passzívan elszenvedik a változásokat, hanem lehetőséget is teremtenek egy újfajta erőforrás-alapú működésre: 

​

Kollektív támogatás és szolidaritás: 

A női közösségek egyre tudatosabban lépnek fel a társadalmi igazságtalanságok ellen. 

​

Testorientált és pszichoszociális megközelítések: 

Az önszabályozás és a traumatudatos gondolkodás elősegítheti a reziliencia növekedését. 

​

Alternatív gazdasági és munkamodellek: 

A hagyományos munkahelyi elvárások helyett a rugalmas, közösségi és autonóm munkavégzés új formái lehetnek a kiút. 

​

​

Egy új erőparadigma küszöbén 

​

A nők szerepei soha nem voltak ennyire komplexek, de a változások teret nyithatnak egy új, tudatosabb és önazonosabb női identitás előtt. Az „erős nő” fogalma átalakulhat a kizsigerelés helyett a fenntartható önérvényesítés és közösségi erőforrások aktiválása felé. 

A túlélési mechanizmusok és a szerepkényszerek nem önmagukban keletkeznek, hanem mélyen beágyazódnak a családi és kulturális mintázatokba. Az „erős nő” identitása gyakran nem egyéni döntés vagy spontán fejlődő személyiségvonás, hanem generációkon átívelő alkalmazkodási stratégia, amelyet az anyai és nagyanyai minták formálnak. 

​

A transzgenerációs trauma elmélete szerint a családokban nemcsak genetikai és pszichológiai tulajdonságok, hanem érzelmi és túlélési mintázatok is öröklődnek (Yehuda & Lehrner, 2018). Az epigenetikai kutatások kimutatták, hogy a stresszre adott biológiai válaszmechanizmusok módosulhatnak, és az utódok is nagyobb érzékenységet mutathatnak a krónikus stresszre és szorongásra. Ez azt jelenti, hogy az előző generációk által megélt traumák nemcsak pszichológiai, hanem sejtszintű változásokat is eredményezhetnek, amelyek az idegrendszeri szabályozásban és a stresszreakciókban is megmutatkoznak (Yehuda et al., 2020). 

​

​

5.1 Az anyai örökség 

​

A transzgenerációs mintázatok kialakulásában három fő tényező játszik kulcsszerepet:

• Az anyai gondoskodás, mint túlélési stratégia: Azokban a családokban, ahol az anya magas stresszterhelés mellett működött, gyakran a gondoskodás vált az egyetlen elfogadott érzelemkifejezési formává. A gyermek ezt a modellt veszi át, és felnőttként is úgy érzi, hogy akkor értékes, ha másokról gondoskodik.

• A pihenéshez és az önérvényesítéshez való ambivalens viszony: Ha egy nő azt látta gyermekkorában, hogy az anyja soha nem pihent meg, és minden energiáját másokra fordította, akkor számára is belső tiltásként jelenhet meg a saját szükségleteinek kielégítése. Ez tovább erősíti az állandó készenléti állapotot és az önfeláldozás ciklusát. 

​

• A trauma és szorongás generációs átadása: Az epigenetikai kutatások szerint a krónikus stressz hatására az agyban és a hormonrendszerben bekövetkező változások tovább öröklődhetnek, növelve a következő generációk hajlamát a túlzott alkalmazkodásra és a krónikus szorongásra (McEwen, 2017). 

​

• A kötődési mintázatok hatása: A bizonytalan vagy elkerülő kötődés szintén továbbadható az anyák és lányaik között. Ha egy nő gyermekként csak feltételekhez kötötten tapasztalta meg az elfogadást, felnőttként hajlamos lehet saját értékét kizárólag mások szükségletein keresztül meghatározni. 

​

Ezek a mintázatok egy láthatatlan „szerepkódexet” hoznak létre, amely meghatározza, mit jelent nőnek lenni, és milyen viselkedést tartanak „értékesnek” a családon belül. 

​

​

5.2 A transzgenerációs minták megtörése 

​

A transzgenerációs szerepkényszer és a túlélési mechanizmusok oldása nem csupán egyéni munka, hanem társadalmi és kulturális szinten is változást igényel. A következő lépések segíthetnek a minták tudatosításában és átalakításában: 

​

A gondoskodás újradefiniálása: Az önmagunkról való gondoskodás nem önzés, hanem egy szükséges elem a fenntartható élethez. A női szerepek újraértelmezése szükséges, hogy ne kizárólag az áldozathozatalra épüljenek.

​

A pihenés és regeneráció normalizálása: A transzgenerációs minták megtöréséhez elengedhetetlen a pihenés és az önmagunk iránti együttérzés megtanulása. A testorientált terápiás megközelítések segíthetnek az autonóm idegrendszer szabályozásában és az állandó készenléti állapot csökkentésében (Levine, 2010). 

​

A társadalmi diskurzus megváltoztatása: A kulturális normák és elvárások alakítása kulcsfontosságú. Ha a társadalom elismeri és támogatja az önmagukról is gondoskodó női identitást, akkor csökkenhet a túlélési mechanizmusok szükségessége, és nőhet az érzelmi rugalmasság. 

​

​

Az „erős nő” paradigmaváltása 

​

A transzgenerációs trauma és anyai minták hatásának felismerése az első lépés a változás felé. Ha megértjük, hogy ezek a minták nem elkerülhetetlen sorsok, hanem tudatos munkával átalakíthatók, lehetőség nyílik arra, hogy az „erős nő” identitása ne a túlélés, hanem a belső egyensúly és önazonosság kifejeződésévé váljon. 

​

A következő fejezetben a belső hiedelmek és generációs üzenetek hatásával foglalkozunk, amelyek meghatározzák, hogyan formálja az egyén saját identitását és kapcsolatait. 

A transzgenerációsan öröklődő mintázatok nem csupán tudatos viselkedési mintákban élnek tovább, hanem mélyen beágyazódnak az egyén belső meggyőződéseibe és önképébe. A családi rendszer által közvetített üzenetek már gyermekkorban formálják a női identitást, önértékelést és a világhoz való kapcsolódást. Ezek az üzenetek sokszor kimondatlan szabályokként működnek, amelyek meghatározzák, mit tartunk értékesnek, milyen szerepeket vállalunk, és hogyan viszonyulunk saját szükségleteinkhez. 

​

Ezek a belső hiedelmek erőteljes hatást gyakorolnak arra, hogy egy nő hogyan éli meg az önérvényesítést, a pihenést és a kapcsolati dinamikáit. Sok esetben ezek a meggyőződések fenntartják a túlélési stratégiákat és az önfeláldozás mintázatait. 

​

​

6.1 Anyai minták és a női erő narratívái 

​

A családi rendszerben öröklődő attitűdök és elvárások már korai gyermekkorban meghatározzák, hogy milyen szerepeket internalizál egy nő. A transzgenerációs hatások különösen meghatározóak abban, hogyan tekintenek a nők a munkára, az anyaságra, az érzelmi önellátásra és a párkapcsolati dinamikákra (Fonagy et al., 2002). 

​

A gondoskodás, mint elsődleges érték: Ha egy nő azt látta gyermekkorában, hogy az anyja csak mások szükségleteit helyezte előtérbe, nagy valószínűséggel felnőttként is ezt a modellt követi. Az üzenet, amely beépül: „Akkor vagy szerethető, ha hasznos vagy mások számára.” 

​

A pihenés és öngondoskodás tiltása: Azokban a családokban, ahol az anyai minta azt sugallta, hogy a pihenés luxus és az önérvényesítés önzés, a nők gyakran belső tiltást élnek meg, amikor saját szükségleteikkel foglalkoznak. A kimondatlan szabály: „Ha nem bírod ki, akkor gyenge vagy.” 

​

A folyamatos bizonyítási kényszer: A teljesítményalapú szeretetmintákban nevelkedett nők gyakran érzik úgy, hogy csak akkor érdemlik meg az elfogadást, ha kimagaslóan teljesítenek. Ez a hiedelem gyakran perfekcionizmushoz és kiégéshez vezet: „Az értéked attól függ, hogy mennyit dolgozol és mennyit teljesítesz.” 

​

​

6.2 A belső hiedelmek hatása az önértékelésre és határhúzásra 

​

Ezek a transzgenerációs hiedelmek nemcsak a női identitást befolyásolják, hanem azt is, hogyan viszonyulnak az érintettek saját határaikhoz és érzelmi szükségleteikhez. 

1. Az önvizsgálat és önkritika paradoxona 

Sok nő, aki túlélési mintákra épülő identitást hordoz, rendkívül tudatos lehet saját érzéseivel kapcsolatban, mégis nehezen változtat. Az önvizsgálat sok esetben nem vezet önelfogadáshoz, hanem fokozza az önkritikát. 

Példa: Egy nő felismeri, hogy túl sok felelősséget vállal másokért, mégis bűntudata lesz, ha nemet mond. Az átvett belső üzenet: „Ha nem segítek másoknak, akkor önző vagyok.” 

2. A kimerültség és a megerősítés ördögi köre 

Az „erős nő” identitása gyakran pozitív megerősítést kap a társadalomtól („Micsoda hihetetlen nő vagy, hogy ennyi mindent elbírsz!”). Ez a külső elismerés tovább erősíti a mintázatot, és nehezíti annak megtörését. 

​

Példa: Valaki folyamatosan másokat helyez előtérbe, és ezért elismerést kap. Amikor először próbál magára is figyelni, a környezete visszajelezheti: „Te mindig ilyen gondoskodó voltál, mi történt veled?” Ez a dinamika visszahúzó erőként működik, és sok nő számára a változás nemcsak belső munka, hanem a társas környezet reakcióinak kezelése is. 

​

​

6.3 A belső narratívák újraírásának lehetőségei 

​

A transzgenerációsan átvett hiedelmek nem véglegesek. Tudatos munkával átalakíthatók és új, fenntarthatóbb belső narratívák építhetők ki. 

1. A belső párbeszéd átalakítása 

A belső hiedelmek feltárásának egyik módja, ha tudatosan figyeljük azokat az automatikus gondolatokat, amelyek irányítják a döntéseinket. 

​

Új narratívák kialakítása: „Akkor is értékes vagyok, ha nem segítek mindig másoknak.” „A pihenés nem luxus, hanem az egészséges működés alapfeltétele.” „Az önmagamról való gondoskodás nem vesz el másoktól, hanem hosszú távon nekik is többet ad.” 

​

2. A testérzetek és határok tudatosítása 

A testorientált terápiák segítenek az érzelmi és testi határok érzékelésében. A határhúzás nemcsak kognitív munka, hanem testi érzések szintjén is újratanulandó készség. 

3. Közösségi támogatás és új minták kialakítása 

A régi hiedelmek feloldásához sokszor új kapcsolati mintákra is szükség van. A közösségek, mentorok és támogató kapcsolatok segíthetnek abban, hogy egy nő ne csak intellektuálisan értse meg a változás szükségességét, hanem ténylegesen át is élje azt. 

​

A belső hiedelmek meghatározzák, hogyan látjuk önmagunkat és milyen szerepeket vállalunk a világban. Ezek az üzenetek gyakran generációkon átívelően rögzülnek, és nem tudatos döntés eredményeként épülnek be az identitásba. A tudatosítás és az új narratívák kialakítása lehetőséget teremt arra, hogy az „erős nő” identitása ne a végkimerülésről és az állandó bizonyítási kényszerről szóljon, hanem az önazonosságról, érzelmi rugalmasságról és belső egyensúlyról. 

​

A következő fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy ezek a belső hiedelmek hogyan írhatók át egy új, fenntarthatóbb női erőparadigmává. 

​

A belső hiedelmek nem statikusak – folyamatosan alakulnak az egyén élettapasztalatai, kapcsolatai és a társadalmi környezet hatására. A transzgenerációsan örökített minták és a társadalmi normák által kialakított meggyőződések nem véglegesek, hanem tudatos munkával átformálhatók. 

​

A belső biztonság megteremtése kulcsfontosságú a régi, túlélési alapú identitás feloldásában. Az „erős nő” szerep gyakran a kontroll, az önfeláldozás és a folyamatos készenlét érzésére épül, amely látszólag biztonságot nyújt, valójában azonban fenntartja a stressz és kiégés ciklusát. A kérdés az, hogyan alakítható ki egy valódi biztonságérzet, amely nem az állandó teljesítménykényszerből fakad, hanem az önmagunkhoz való kapcsolódásból? 

​

​

7.1 A belső hiedelmek és eredetük feltérképezése 

​

A belső hiedelmek az élettapasztalatok, transzgenerációs üzenetek és társadalmi normák összefonódásából jönnek létre. Az első lépés az, hogy felismerjük, milyen gondolatok és érzések irányítják a döntéseinket és reakcióinkat. 

Gyakori belső hiedelmek, amelyek a túlélési mechanizmusokat fenntartják: 

„Csak akkor vagyok szerethető, ha hasznos vagyok mások számára.” 

„A pihenés luxus, amit nem engedhetek meg magamnak.” 

„Ha nem bírok ki mindent, akkor gyenge vagyok.” 

A belső hiedelmek tudatos feltérképezéséhez segítő kérdések: 

Milyen elvárásokat támasztottak felém a szüleim vagy a társadalom a női szerepek kapcsán? 

Milyen üzeneteket kaptam a sebezhetőségről, a pihenésről és a segítségkérésről? 

Mikor érzem magam értékesnek – amikor gondoskodom másokról, vagy amikor saját szükségleteim is fontosak? 

​

​

Példa: Eszter története 

Eszter mindig azt hitte, hogy az erő az alkalmazkodásban rejlik. Gyermekként azt tanulta meg, hogy akkor kap figyelmet és szeretetet, ha csendben alkalmazkodik másokhoz. Felnőttként ez a minta tovább élt: munkahelyén nem mert nemet mondani, párkapcsolataiban folyamatosan mások szükségleteit helyezte előtérbe. Csak, amikor egy súlyos pánikroham után segítőhöz kezdett járni, ismerte fel korlátozó belső hiedelmét: 

​

„Csak akkor vagyok biztonságban, ha mások kedvében járok.” 

​

Az önsimereti folyamat során rájött, hogy ez a minta az édesanyjától származik, aki szintén a megfelelés által próbált túlélni egy érzelmileg kihívásokkal teli házasságban. Eszter elkezdett tudatosan dolgozni azon, hogy új narratívát építsen: 

​

„A biztonságom nem attól függ, hogy mások mit gondolnak rólam.” 

​

​

7.2 A megértéstől a testérzetig: Szomatikus integráció és feloldás 

​

A hiedelmek nemcsak gondolati szinten léteznek, hanem mély testi és idegrendszeri lenyomatokat is hagynak. Az idegrendszeri mintázatok nem csupán tudatos döntésekkel módosíthatók, hanem fizikai szinten is újratanulhatók. 

​

A trauma és a túlélési mechanizmusok testi lenyomatai: 

​

• Feszült vállak és állkapocs → A folyamatos készenléti állapot jelei. 

• Felületes légzés és szapora szívverés → A szimpatikus idegrendszer dominanciáját tükrözi. 

• Ürességérzés vagy elzárkózás → A „lefagyás” (freeze) válasz testi megnyilvánulása. 

Háromlépcsős folyamat a testi érzékelés átformálására: 

​

• Tudatosítás – A testreakciók megfigyelése és összekapcsolása a belső hiedelmekkel. 

• Feloldás – Testorientált terápiás technikák (légzés, mozgás, tapintási ingerek) segítségével új szabályozási minták kialakítása. 

• Újraírás – A biztonság újratanulása fizikai szinten, például mély légzéssel vagy relaxációs gyakorlatokkal. 

​

Példa: Ha valaki pihenés közben szorongást tapasztal („Nem szabad leállnom”), az első lépés az, hogy észrevegye a testi reakciót, majd fokozatosan gyakorolja azt, hogy kisebb pihenési időket iktat be, miközben figyeli saját testének válaszait. 

​

​

7.3 Az új női erő megtestesítése 

​

A női erő újradefiniálása nemcsak a régi hiedelmek lebontását jelenti, hanem egy új, rugalmasabb identitás megtestesítését is. 

​

A belső biztonság megteremtésének három pillére: 

​

• Önazonosság: A belső értékek, szükségletek és határok tudatosítása. 

• Kapcsolati rugalmasság: Az egyensúly megtalálása az adás és a befogadás között. 

• Megengedés: A belső szabadság és a jelenlét megengedése magunknak. 

​

Példa: A korábban mindig alkalmazkodó Eszter számára a belső biztonság újradefiniálása azt jelentette, hogy megtanulta: nem kell mindenkinek megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen. A saját igényeihez való kapcsolódás nem elszakadás másoktól, hanem az egészséges kapcsolódás alapja. 

​

​

Az erő nem a kizsigerelés, hanem a belső biztonság 

​

A transzgenerációs hiedelmek nem véglegesek, hanem tudatos munkával átírhatók. A belső biztonság nem a folyamatos kontrollból vagy önfeláldozásból fakad, hanem a saját szükségleteinkhez való mélyebb kapcsolódásból. 

​

A valódi női erő nem a végtelen alkalmazkodás és teljesítmény, hanem a belső stabilitás és önazonosság megélése. Ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hanem egy folyamat, amelyben a test és az érzelmek újratanulása is kulcsszerepet játszik. 

​

A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogyan építhető be a hétköznapokba az új, belső biztonságérzet, és hogyan válhat az önreflexió a mindennapi döntések részévé. 

​

Az „erős nő” fogalma újradefiniálható – de ez nem történik meg magától. A transzgenerációs mintázatok, a társadalmi elvárások és a belső hiedelmek nem egyik napról a másikra írhatók át, de tudatos munkával, lépésről lépésre lehetséges egy új, fenntarthatóbb és önazonosabb működés kialakítása. 

​

Ez az akcióterv konkrét lépéseket ad ahhoz, hogy elkezdjük az „erő” tudatos újraértelmezését:

​

1. A tudatosítás: Milyen mintákat hordoztál eddig? 

​

A változás első lépése annak felismerése, hogy milyen belső hiedelmek, transzgenerációs üzenetek és társadalmi normák formálták a működésedet.

Önreflexiós kérdések: 

​

• Milyen női szerepeket láttam a családomban? Hogyan hatottak rám? 

• Mit gondolok a pihenésről, a határhúzásról és az önmagamról való gondoskodásról? 

• Mikor érzem magam „elég erősnek”? Ez tényleg az én belső értékrendemen alapul, vagy külső elvárásokhoz igazodik? 

​

Teendő: Vezess naplót a gondolataidról, és figyeld meg, hogy milyen helyzetek aktiválják a túlélési mechanizmusaidat. 

​

​

2. A test és az idegrendszer újrahuzalozása 

​

Az „erős nő” szerep gyakran az állandó készenlétet és a túlzott alkalmazkodást jelenti, ami az idegrendszer szintjén is rögzült mintázatokhoz vezet. 

​

Hogyan dolgozhatsz ezen? 

​

• Légzéstechnikák – Tudatos, mély kilégzés a paraszimpatikus idegrendszer aktiválására. 

• Mozgás és szomatikus gyakorlatok – Lassú mozdulatok, érintés, ringatás, amelyek segítik az idegrendszer szabályozását. 

• Érintés és önmegnyugtatás – Kéz a mellkason vagy a hason, miközben figyeled a légzésedet. 

​

Teendő: Válassz ki egy napi gyakorlatot (pl. reggeli mélylégzés vagy testérzetfigyelés), és építsd be a rutinodba. 

​

​

3. A határhúzás és az öngondoskodás megengedése 

​

Az „erő” nem azt jelenti, hogy mindent elbírunk – hanem azt, hogy tudatosan megválasztjuk, mire fordítjuk az energiánkat. 

​

Hogyan kezdheted el? 

​

• Engedd meg magadnak a pihenést – Nem kell mindig „produktívnak” lenned. 

• Tanulj meg biztonsággal nemet mondani– Figyeld meg, milyen érzéseket kelt benned a határhúzás. 

• Építs támogató közösséget – Olyan emberek társaságát keresd, akik tiszteletben tartják a határaidat. 

​

Teendő: Kezd kicsiben – mondj nemet egy olyan kérésre, amelytől kimerülnél, vagy tervezz be heti egy “énidőt”, amit bűntudat nélkül töltesz el. 

​

​

4. Az új narratíva megalkotása 

​

Új hitrendszerek kialakítása: 

​

• „Akkor is értékes vagyok, ha nem segítek mindig másoknak.” 

• „A pihenés nem luxus, hanem az egészséges működés alapja.” 

• „Az önmagamról való gondoskodás nem vesz el másoktól, hanem hosszú távon nekik is többet ad.” 

​

Teendő: Figyeld meg, milyen belső hiedelmek akadályoznak, és próbáld meg őket új, tudatos mondatokkal helyettesíteni. 

​

​

5. Közösségi kapcsolódás és együttműködés 

​

A változás nemcsak egyéni munka, hanem egy kollektív folyamat is. A közösségi támogatás elengedhetetlen ahhoz, hogy az új mintázatok ne elszigetelten alakuljanak ki, hanem egy támogató kapcsolati hálón belül stabilizálódjanak. 

​

Hogyan támogathatod ezt? 

​

• Beszélj más nőkkel erről a folyamatról. 

• Keress támogató közösségeket, csoportokat. 

• Oszd meg tapasztalataidat, hogy mások is felismerhessék saját mintázataikat. 

​

Teendő: Írj egy barátodnak arról, hogy min dolgozol éppen a saját női identitásod átformálásában. 

​

​

A tudatos szabályozás az erő 

​

A valódi női erő nem az, hogy mindent kibírunk, hanem az, hogy tudatosan kapcsolódunk a testünkhöz, érzelmeinkhez és határainkhoz. A transzgenerációs mintázatok megértése lehetővé teszi számunkra, hogy megszakítsuk a túlélési mechanizmusok öröklődését, és egy fenntarthatóbb, önazonosabb működést alakítsunk ki. 

​

Az erő nem a végtelen alkalmazkodásban, hanem az egyensúly megteremtésében rejlik. És ezt az egyensúlyt minden egyes nőnek joga van megkeresni, újradefiniálni és megélni. 

Válaszd ki az akciótervből azt az egy lépést, amit ma el tudsz kezdeni – és figyeld meg, hogyan változik az életed.  

​

​

A nők évszázadokon keresztül olyan szerepeket örököltek, amelyek túlélést, alkalmazkodást és folyamatos teljesítményt követeltek meg. Az „erős nő” eszménye azonban sok esetben nem a valódi belső erőről, hanem a túlterheltségről, a határhúzás hiányáról és az önfeláldozásról szólt. De eljött az idő, hogy újraértelmezzük, mit jelent a női erő. 

​

Ez az erő nem azt jelenti, hogy mindig mindent elbírunk, hogy soha nem kérünk segítséget, vagy hogy kizárólag mások szükségleteit helyezzük előtérbe. Az igazi erő abban rejlik, hogy tudatosan kapcsolódunk saját testi és érzelmi szükségleteinkhez, hogy képesek vagyunk regenerálódni, és hogy merünk határokat húzni. 

​

A transzgenerációs mintázatok felismerése lehetőséget ad arra, hogy megszakítsuk a túlélési mechanizmusok láncolatát, és helyette egy egészségesebb, fenntarthatóbb női identitást alakítsunk ki. A belső hiedelmek újraírása és a saját biztonságérzetünk tudatos formálása révén olyan önazonos működés érhető el, amely nem a folyamatos alkalmazkodásról, hanem a valódi kapcsolódásról szól. 

​

A nőknek joguk van az egyensúlyra, az öngondoskodásra és a saját határaik védelmére. Joguk van nem kizárólag adni, hanem kapni is, és joguk van ahhoz, hogy saját szükségleteiket ugyanolyan fontosnak tartsák, mint másokét. 

​

A valódi erő nem a folyamatos küzdelemben, hanem az önazonosság megélésében rejlik. Az „erős nő” nem az, aki mindent kibír, hanem az, aki tudatosan választja meg, hogy mire fordítja az energiáját, hogyan gondoskodik saját testi-lelki egészségéről, és hogyan épít fenntartható kapcsolati és munkahelyi dinamikákat. 

​

Ez a tanulmánycikk nemcsak egy elemzés arról, hogy miért és hogyan alakulnak ki a női túlélési mintázatok, hanem egy útmutató is ahhoz, hogy hogyan lehet tudatosan felszabadulni ezek alól, és egy új, önazonos, erőforrás-alapú működést kialakítani. 

​

Abidin, C. (2020). Influencers and social media fame: The shifting celebrity culture in digital age. Oxford University Press. 

Borovoy, A. (2005). The too-good wife: Alcohol, codependency, and the politics of nurture in postwar Japan. University of California Press. 

Bremner, J. D. (2006). Traumatic stress: Effects on the brain. Dialogues in Clinical Neuroscience, 8(4), 445-461. 

Fonagy, P., Gergely, G., Jurist, E. L., & Target, M. (2002). Affect regulation, mentalization, and the development of the self. Other Press. 

Gill, R., & Orgad, S. (2018). The amazing bounce-backable woman: Resilience and the psychological turn in neoliberalism. Sociology, 52(4), 631-647. https://doi.org/10.1177/0038038518754614 

Hochschild, A. R. (1989). The second shift: Working parents and the revolution at home. Viking. 

Levine, P. A. (2010). In an unspoken voice: How the body releases trauma and restores goodness. North Atlantic Books. 

Madgavkar, A., White, O., Krishnan, M., Mahajan, D., & Azcue, X. (2020). COVID-19 and gender equality: Countering the regressive effects. McKinsey Global Institute. 

McEwen, B. S. (2017). Neurobiological and systemic effects of chronic stress. Trends in Cognitive Sciences, 21(8), 667-677. https://doi.org/10.1016/j.tics.2017.06.003 

Ogden, P. (2021). The pocket guide to sensorimotor psychotherapy in context. Norton Professional Books. 

Porges, S. W. (2018). The polyvagal theory: Neurophysiological foundations of emotions, attachment, communication, and self-regulation. Norton & Company. 

Purvanova, R. K., & Muros, J. P. (2019). Gender differences in burnout: A meta-analysis. Journal of Vocational Behavior, 110, 103-120. https://doi.org/10.1016/j.jvb.2018.11.003 

Stevens, E. P. (1973). Marianismo: The other face of machismo in Latin America. In A. Pescatello (Ed.), Female and male in Latin America (pp. 89-101). University of Pittsburgh Press. 

van der Kolk, B. (2014). The body keeps the score: Brain, mind, and body in the healing of trauma. Viking. 

Walker, P. (2013). Complex PTSD: From surviving to thriving. Azure Coyote Publishing. 

Wenham, C., Smith, J., & Morgan, R. (2020). COVID-19: The gendered impacts of the outbreak. The Lancet, 395(10227), 846-848. https://doi.org/10.1016/S0140-6736(20)30526-2 

Yehuda, R., & Lehrner, A. (2018). Intergenerational transmission of trauma effects: Putative role of epigenetic mechanisms. World Psychiatry, 17(3), 243-257. https://doi.org/10.1002/wps.20568 

Yehuda, R., Daskalakis, N. P., Bierer, L. M., Bader, H. N., Klengel, T., Holsboer, F., & Binder, E. B. (2020). Holocaust exposure induced intergenerational effects on FKBP5 methylation. Biological Psychiatry, 87(7), 621-629. https://doi.org/10.1016/j.biopsych.2019.10.016 

​